Keringő a véggel

Üdvözlet a Blognépnek!

A mostani hangulatom és az idő előhozta belőlem a múlt árnyait. Eszembe jutott, milyen rég is volt az, mikor megírtam az első "igazi" versemet.  Miről is szólt? És miért pont ez ihletett meg? Elmesélem.

Talán két egyszerű mondattal tudnám összefoglalni a dolgot:

,,A halál olyan mint a szavazójog. Egyenlő, általános érvényű, titkos.'' 

Ugyanis az első "Hollótoll"-as alkotásomat a haláltánc, mint műfaj és mint motívum, ihlette meg. Akkortájt ezt tanultuk a gimnáziumi irodalom órán. Már ismertek, ezek a sötét, morbid vagy épp elvont dolgok mindig megragadják a fantáziámat. Akkor se volt másképp. Bár az igazat megvallva, akkor nemhogy a Hollótoll név, de még a Kaszás Költő "titulus" se fogant meg a fejemben, mint saját magam elnevezése. Igen, jól olvastátok. Kezdetben Kaszás Költőként akartam magam beírni a... nos, bárhová. Meg kell hagyni, az is találó lett volna, és a gépemen még mindig így található meg a verseimet tartalmazó mappa.

Hazudnék, ha azt mondanám, nem írtam előtte semmit. Volt pár versike családtagoknak és egy 12 versből álló ciklusom, a "Halál 11 módja" címmel. (ne kezdj el matekozni a 11=12 problémán. Hidd el, jobban jársz.)Vidám mi? Volt abba minden: mérgezés, zuhanás, vízbefúlás, elégés, élve felfalatás és savmarás. Belegondolva, már akkor se lehettem "teljesen ép". Mert miért is írna egy tizenéves kislány szadista szuicid hangulatú verseket? Ötletem sincs. Bár mind röhejesen katasztrofális lett, de akkor nagyon büszke voltam magamra. Azóta azt hiszem már elégettem mind. Jobb is így, ugyanis teret tudtak adni az első igazi versemnek. (Ami egy cseppet sem vidámabb, de azért egy fokkal már élvezhetőbb). Találóan a Haláltánc címet adtam neki, és ez egy három darabból álló csokor része lett volna, a Tüzimádattal és a Késdobálással. Az előbbit tényleg megírtam, az utóbbit pedig csak terveztem. A Tűzimádatról is fogtok hallani, de aki nagyon kíváncsi, az a facebook oldalamon megtalálja, az összes eddigi verseimmel egyetemben.

Túl mély, túl sokrétű és túl terjedelmes lenne mindent leírnom, ami a fejemben kavarog a halállal kapcsolatban. Úgy terveztem, még a vers idebiggyesztése előtt írok pár (jó pár) sort a dologról. De ezt engedelmetekkel elvetem. Miért? Nem tudok még eleget hozzá. Szoktam nagy szavakkal és gondolatokkal dobálózni, de ez a téma megérdemel egy egész, korrekt, megszerkesztett bejegyzést, és nem a konferanszié szerepet. Így hát inkább megosztom veletek az alkotást, amelyre elsőként nyomhattam léleksötét tollam bélyegét. Felkészültetek? Íme:

Haláltánc

Sötét itt minden.

A bálterem hol állok,

Kinn az ég, melyre szemem néz.

Köröttem mindenkit

Oly feketének látok,

Hogy fojtogat az üresség.

A zene szól. Halk. Erős.

Párok táncot lejtenek.

Csak én vagyok magam, Magány.

Nincs itt egy ismerős

Kivel elcseveghetek.

Úgy szorongat az üresség.

A zene lüktet. Él.

A pulthoz lépek. Iszom.

Bort. Vörös, mintha vért innék…

Valaki hozzám ér.

Karja nagy, csontos iszony.

Megragad, mint az üresség.

- Felkérhetem, hölgyem? –

Mondja és magához ránt.

Átfogja derekam. Szorít.

Forgat, emel könnyen.

Hangja oly mély, szinte bánt,

Mint maga a vén üresség.

Lehajtom fejem. Tart.

Én végig nézek rajta,

Fekete cipő, nadrág, ing.

Illata szinte mart,

Mint egy leégett pajta,

Melyben ott van az üresség.

Felnézek rá. Félek.

Hol előbb arc volt, ott csont.

Szeme helyén most sötétség.

Néz. – Elnézést kérek! – mondom. 

Szöknék. – Nem! – S rám ront.

Eljött értem az üresség?  

Elkapott. Fog, szorít.

Körbe nézek, nézek.

Mindenki párja pont ilyen.

Maga felé fordít,

Hol megfogott, vérzek.

És megcsókolt az üresség.

Csont éri ajkamat,

Szívja életem dalát.

Zene ütemre rezzenek,

Bennem zúg halk szava.

- Mondd, várod már a halált? -

Zene szólt. Elhalt. Üresség.

2014. augusztus