4.
Engedéllyel a zsebünkben, visszaindultunk Sloughtba. Útközben a frissiben érkezett Peternek felvázoltam a helyzetet. Csöndben hallgatott engem. Semmit sem szólt hozzánk. Miután befejeztem a mondanivalómat, csak bólintott, jelezve tudomásul vette. Mielőtt elindultunk volna Mr. Morgan behívatta magához, és nagyban felvázolta előtte a helyzetet, így volt fogalma arról miről karattyolok. Leparkoltunk előttünk, majd átballagtunk Annekhez. Csak reménykedni tudtunk abban, hogy időközben, nem lécelt le otthonról. Szerencsénk volt, épp otthon tartózkodott, és ahogy az anyja mondta, eléggé furcsán viselkedett. Nem tudom leírni, vagy elmondani, ahogy ránk nézett, és a mosolya? Olyan volt mintha valaki egy erős ragasztóval odapasszírozta volna. Egyfolytában vigyorgott, és pofázott. Be nem állt a szája. Göndör vörös haját összefogta lófarokban, ahogy néztem az arcát, még egy furcsaság szemen ütött. Túlságosan erősen ki volt sminkelve. Ami rá egyáltalán nem volt jellemző. Aztán még jobban végig mértem. Eddig nagyon jó alakja volt, még mellben is. Én is sovány vagyok, meg kell hagyni, de ő túltett még ezen is. Iszonyúan sovány volt. Kilátszódtak a fekete póló alól a csontjai. Pár hét leforgása alatt, iszonyú mennyiségű súlyt veszített. Bekergetett minket a szobájába, de nem nézett ránk. A Hatalmas gardrób előtt állt, szétterpesztett lábakkal, és a ruháit dobálta a válla felett. Egy jó nagy kupac már tornyosult előttünk. Édesanyja egy hang nélkül jött be a szobába. Úgy rezzentünk össze mindhárman, amikor megszólalt a hátunk mögött. Hangja összetört és halk volt.
– Amióta hazajött, ezt csinálja. Nem gondoltam volna, hogy hamar el tudsz szabadulni a munkahelyedről, és eljössz. Főleg az lepett meg, hogy mindhárman itt vagytok.
– Én sem gondoltam volna. Itt volt dolgunk, és gondoltam, ha már erre járunk, beugrunk. – Összenéztem a fiúkkal, rájuk kacsintottam, szerencsére vették a lapot, és bólogatásba kezdtek, és rám kacsintottak. Arról hallgattunk, hogy erre a hazajövetelre, engedélyt kaptunk. Hadd higgye azt, Mrs. Strong, hogy az aggodalom hajtott haza minket. Amiben persze volt igazság, mert igenis nagyon aggódtunk Anneért. A jelenlétünk, megnyugvásként hatott az asszonyra. Megköszörültem a dolgot, és úgy egyszeriben letámadtam a kérdéssel a barátnőmet.
– Mondd, Anne. Mit csinálsz?
Ő pedig mintha a világ legtermészetesebb dolga volna, tovább dobálta a ruháit, még rám is jutott belőlük. Egyszerűen és közönyösen hozzávágta. Még azok is a kupacba kerültek, amelyeket nem olyan rég vásárolt, még az árcímke is rajtuk volt.
– Pakolok. Úgy döntöttem, ruhatárat cserélek. A mester szerint, rég kiment a divatból a színes, mintás ruházat. Vissza kell térnünk a múlthoz, ahol nem volt más, csak a sűrű sötétség, ezért kell feketét viselni, egy alapszín. Jót kell cselekedni, mondá a mester. Ki jót cselekszik, jutalomban részesül.
– Aha! Szóval inkább hallgatsz a feketeruhásokra, mintsem ránk. És lelkiismereted? Nem szólalt meg, a jó cselekedett közepén? – kissé gúnyosan és lenézően beszéltem. Rám nézett, egy percre a vigyor a képéről leolvadt, és undorodva nézett rám.
– Neked is jót tenne egy kis változás. A mester biztosan szívesen látna. Bár, ha jobban belegondolok, te kilógnál a sorból. Lelkiismeret? Olyat mi nem ismerünk. Nincs az embernek lelke, így furdalása sem lehet. Csak egy igaz hitt van, amit a mester hirdet. És a hitünk szerint, a fekete a divat, elfedi a jót és utat mutat a rossznak. Kinyíljanak a kapuk, hol ő belépjen az életünkben, mert csak ő létezik. Áldassék a neve.
Bámultunk rá, az anyja ott zokogott a fiúk mellett. Egyszeriben nem ismertem rá a barátnőmre. Ha szépen akarnék fogalmazni, azt mondanám, elment a maradék esze is, ami volt neki. Anne meghibbant.
– Neked elmentek otthonról, Anne! – mutattam neki, hogy értem. Amit nem kellett volna, mert mint egy dúvad támadt rám. Föl nem tudtam fogni, honnan van benne ennyi energia és erő. – Nézz magadra. Hogy nézel ki. Csont sovány vagy.
– Semmi közöd hozzá. A mesternek így tetszem, és kész. Azazszelnek és a többinek. – Valahol az alagút végén fény gyulladt bennem. Mintha már valahol olvastam volna ezt a nevet.
– Mibe keveredtél?
– Semmibe. – eresztette el az ingem gallérját, és én a földre estem. – Ruhát? – nyújtotta felénk. Csak a fejünket ráztuk. Újra kiült az arcára a furcsa vigyora. Nem sokáig, mert Mrs. Strong közbeszólt. A kezét összekulcsolva, rimánkodott a lányának.
– Kislányom, mit művelsz? Azok a drága a ruhák… spóroltál, hogy meg tudd venni őket, hogy örültél nekik.
– Mrs. Strong kérem. Ez nem a legalkalmasabb pillanat. – Neil odalépett hozzá, és gyengéden húzni kezdte a lánya elől az asszonyt. Igaza volt. Nem ez volt a megfelelő pillanat. Ha arra van kedve, hogy a ruháit kidobja, akkor ki is fogja.
– Semmi közöd hozzá anya, mit csinálok a ruháimmal. – feldúltan ordibálni kezdett, majd a ruhákat, amelyek épp a kezében voltak, az anyjához vágta. Aki erre még jobban hisztizni kezdet. Neil jobbnak látta, ha kivonulnak a szobából, és maga után kezdte húzni a nőt, aki megmakacsolta magát, és nem akart távozni. Peter segítségével, kivonszolták. Hálás voltam a két fiúnak, főleg a kimagasló lélekjelenlétükért. Mert én teljesen leblokkoltam.
– Megmondanád hova mászkálsz éjszakánként, és hova tűnsz el napokra? Mert, hogy nem a kedves nővérkehez, abban biztos vagyok. – förmedtem rá. Rá néztem, és abban a pillanatban sajnálatot éreztem iránta. Szemei beesettek voltak, mély sötét karikák árkot húztak a szeme köré. A furcsa vigyor is eltűnt az arcáról. Ijedt tekintettel nézett rám, a ruháit magához szorította. Nem tudom honnan jött az ötlet, de egyszer csak felkiáltottam. Bevillant egy remek ötlet.
– Tudod mit, Anne. Tartsunk túrkálót. Ha megtetszik egy ruha, ha akarod, elviszem. A többivel meg azt csinálsz, amit akarsz. – Nevettem rá. Úgy látszik remek ötlet volt, mert egy kisidő után felengedett, és mint egy kisgyerek, ugrándozni kezdett a szoba közepén, a méreg drága ruhákon. Úgy tartottam helyesnek, részt kell venni a játékában, még ha a megbomlott agy szüleménye is. Azt akartam vele elérni, hátha így megnyílik előttünk, és feltárja a valót. Nem sikerült. Másfélórán keresztül, ruhákat pakoltunk és cseréltünk. Mutatott nekem, egy ronda sárga csíkos, mélykivágású blúzt, ő szerinte, már ajánlotta nekem, és tetszett is számomra. Ráhagytam. Elvettem tőle. Eszem ágában sem volt hordani. Színes ruháit, felváltotta a fekete.
5.
Egész úton, visszafelé tartva a rendőrségre, egyikünk sem szólalt meg. Ültünk az autóban és gondolkodtunk a történteken. Ölemben tartottam pár ruhadarabot, melyeket sikerült megmentenem a sorsától, arra gondoltam, ha majd egyszer észhez tér, visszaadom majd neki. Eszemben sem volt olyan gondolat, hogy neki majd egyszer sohasem lesz rá szüksége. Mert ahova kerülni fog, más divatot követnek. A dugó kellős közepén, váratlanul megszólalt az informatikusok gyöngye, vagyis a bátyám.
– Most mit csinálunk? Mert amit ma láttam, túltesz minden képzeletemen. Az életben nem gondoltam volna róla, hogy ennyire meg fog változni. Kedves, aranyos, vidám lány volt. Most már bevallom, gyerekként bele voltam esve, és azt terveztem elveszem feleségül. - döbbenten meredtem rá. Sohasem mondta nekem, hogy szerelmes lett volna Annebe. – Szerintetek ki az a mester? – fordult hátra, és a lámpa pont akkor váltott zöldre, és a hátunk mögött dudaszó hangzott fel. Visszafordult, és araszolni kezdett.
– Nem tudom. Mondott egy nevet. Azazel. Mintha már valahol hallottam volna. – ők hárman csak a vállukat vonogatták. – Hogy mit csinálunk? Főnöki utasításra, beregisztrálunk ezekre a weboldalakra. Azazel. Biz' isten hogy valahol már hallottam.
– A társkeresővel kezdjük. Csak ki kellene találnunk valami jó nevet. Ütőset, amiről nem jönnek rá elsőre, hogy kamu és hogy kik is vagyunk valójában. – kezdte a kioktató szövegét Peter. – Jó lenne tudni azt is, hogy Anne, milyen név alatt regisztrált be.
Olyan sokat nem is kellett agyalnunk rajta. Próba szerencseként véletlenül beütöttem a becenevét és a születési évének utolsó két számjegyét. A jelszó is adta magát. Rég elhunyt kutyájának a neve volt. Első körben, a társkereső oldalra regisztráltunk be. Abban a pillanatban, ahogy jóváhagytuk, a megerősítő üzenetet, megérkezett az első üzenet. Meg sem lepődtem az üzenet küldőjének nevén, úgy éreztem telitalálat volt. És a megérzésem, hogy ezzel a bizonyos névvel már találkoztam, még jobban megerősítette azt a gyanúmat, amit már hetek óta, vélni gondolok. Nem telt el öt perc, és egy újabb üzenet futott be. Összenéztem a fiúkkal, akik kérdőn néztek rám. A felhasználói név, melyet az üzenetet küldték, adta magát. A másik küldő, An
ne volt.
– Bingó! Most semmi kétségem az felől, hogy Anne, milyen alakokkal szűrte össze a levet. A mester és Azazel. Most már értek mindent. Ez egy nem minden napi társkereső oldal az fix. Vagyis, ez nem társkereső oldal, hanem csupán annak a látszatát akarja kelteni.
– Nem értem. Dögöljek meg, ha én ezt most megértem. – az okoskodó bátyám, végre valamihez nem értett.
– Az informatikus mindenedet. Te törsz fel tesztelés céljából honlapokat, és nem érted meg a lényegét? – Ez egy híveket toborzó oldal, nem pedig társkereső, ahogy hirdeti magát. Ha egy ártatlan személy, aki társat akar talán magának, és beregisztrál jobbra-balra, belebotolhat ebbe, és nem veszi észre, hogy csapdába esett. És mire rájön, késő, pupák. – Most kivételesen Neil volt a kioktató.
– Jól van már. Értem. Ki az az Azazel, és huncutka?
– Mondtam már, hogy valahol mintha már olvastam volna ezt a nevet. Azazel a sátán egyik katonája. Főördög, ha úgy jobban tetszik. Vagy maga a főördög, és neki vannak a katonái. Várjál, nem. Ő maga a főördög.
– Ne haragudjatok, de eszembe jutott, hogy fel kell hívnom az anyám.
Kiment a szobából, a másik oldalon azonnal felvették a telefont. London külvárosában, egy elhagyott kastélyban Azazel kinyomta a telefont. Belezbub kérdőn nézett a mesterére. Magas, kisportolt testalkatú, divatosra nyírt hajú, és öltözetű " ördög" szólásra kért engedélyt.
– Asmodeus telefonált, mester?
– Úgy van. Úgy tűnik, újak játszanak a csapatban. Vagyis szeretnének. Most ismerkednek a sátán tanaival. Anne-nek légy szíves üzenj. Hogy a sátán arra kéri őt, fejezze be az írogatást. Az urunk nem nézi jól szemmel, hogy állandóan a chat-en lóg. Készüljön fel testileg és lelkileg a beavatásra. Eljött az ő ideje, hogy végleg közénk tartozzon.
Belezbub meghajolt, majd távozott.
Csak bámultuk a képernyőt. Anne nem lacafacázott, hanem a dolgok elejébe vágott. Közben Neil is visszatért közénk.
– Nézzétek. Most már egészen biztos vagyok abban, hogy ő, ami Anne-nünk. – Olvasni kezdtem a szöveget, néha elcsuklott a hangom, a sírás fojtogatott. "Ma itt jártak a barátaim, feltűnt nekik hogy mennyire jókedvem van. De átvertem őket, ahogy mondtad Mester. Minden ruhámat kidobtam, ahogy parancsoltad, új ruháim kérésedre fekete, a maradék pénzem, letétbe helyzetem." Egyszerűen, nem tudom felfogni, hogy ez az értelmes, okos, segítőkész, mindig visszahúzódó lány, ennyire nagy örültséget kövessen le. Nézzétek. Azazel üzent nekünk és válaszra vár.
– Én sem tudom felfogni, hogy ilyenre lenne képes. Vajon mi késztette? Mi volt a motiváció? Sőt mondok jobbat. Valakinek mindezt tudatosítania kellett számára, mind ezt. Átmossa az agyát, és lelkesítse. – Gondolkodott hangosan a bátyám, és valahol igazat adtam neki, mert mindenben igaza volt.
– Én ebből most inkább kimaradok, mert alig ismerem. – mondta Neil. – Arra még nem válaszoltál, hogy miért hívatatja magát Huncutkának?
– Mert az iskolában, mindig így hívták a tanárok. – Válaszoltam. – Válaszolni kellene, Azazelnek. Úgy látom, vonalban van. Azazel vagyok, a sátán egyik katonája. Szeretnélek titeket jobban megismerni, úgy látom, képesek lehetnétek befogatni az ördög tanításait. Köszöntünk az oldalunkon. Csak ő képes arra, hogy híveit a megfelelő útra terelje, és megtalálják társaikat. Üdvözlégy sátán. – Bátyám gondolkodott egy pillanatot. majd diktálni kezdett.
– Írd! Azazel! Mily dicső számunkra, hogy végre megtaláltunk titeket, a társainkat. Rég nem hiszünk Istenben, nagyot csalódtunk az ő tanításában. Sosem hallgatott meg minket, elfelejtette azt, hogy mi létezünk. Állandó kudarcok értek minket, és elfordultunk tőle. A vigaszt számunkra már csak te jelented nekünk. Kérünk hallgass meg, és fogadj be minket.
Azazel arcán nagy mosoly jelent meg, mikor megérkezett az üzenet Barbara jóvoltából. Mefisztó lépett be.
– Dicsőség a sátánnak. Hívattál, mester?
– Ó igen, kedves, Mefisztó. Úgy tűnik, újak játszanak a csapatban. Dicsőség a sátánnak.
– Dicsőség! Mily öröm számomra, hogy egyre többen, megtalálnak minket, és befogadni kívánják a sátán tanait.
– dicsőség! Fel kell készülnünk az újak érkezésére. Te leszel a beszervező.
– Igen, mester. Miért én? Miért nem Asmodeus?
– Neki más dolga lesz. Anne. Ő fogja felkészíteni a beavatásra. Eljött az idő, hogy végre közénk tartozzon. Végleg. És a többi kedves testvérünk, akik végleg nálunk maradtak? – Kis gúny érződött a kérdésben.
– Igen, mester, ahogy kérded. 666 méterrel egymástól, ötágúcsillag alakban. – S felnevetett, vele együtt nevetett a mester is.
– Mefisztó? A nevemben járj el az újakkal. Minél előbb látni szeretném őket.
– Ahogy parancsolod.
Mefisztó meghajolt és távozott. Azazel válaszolt az üzentre, mi pedig tűkön ültünk az idegtől. Ekkor lépett be a főnök titkárnője. Húszas éveinek elején járó, szöszibaba. Vékony testalkatú, hosszú hajú, kék szemű lány volt. Mini kiskosztümben libbent be, minden reggel. ráadásul szűk volt, és feszült a hátsótájékán. Haját állandóan dobálta. Megfordultunk, és a bögyökét bámultuk. A fiúk szemei, jojóztak, majd kiestek a helyükről. Kihúzta a mellkasát, csípőre téve a kezét, a fiúkkal kacérkodva közölte, miért is tette be hozzánk a lábát. Úgy véltem, mind ez, miattam csinálja, főleg Neil miatt. Hangja parancsoló volt, és hallatszott rajta, kissé féltékeny a kislány. Úgy látszik, bögyöskének Mr. Morgan az ideálja.
– Ó! Szóval, ti vagyok az Anne Strong csoport? Mindjárt gondolhattam volna. Kire is bíznának egy ekkora horderejű ügyet. Mi az az Anne Strong ügy?
– Semmi közöd hozzá! – vágtam hozzá feldúltan. Nem tetszett neki a válaszom, felhúzta az orrát. – Miért is küldött hozzánk Mr. Morgan?
– De nagy lett a szád, Barbara! Mr. Morgan vár titeket az irodájában, ezzel az üggyel kapcsolatban akar veletek beszélni.
Megfordult, bevágta az ajtót, hogy a szemöldökfa is beleremegett. Összenéztük, megrántottuk a vállunkat, és besétáltunk Mr. Morgan irodájába.
6.
Anne, Azazellel szemben állt, London külvárosában, egy kastélyban. A vezető rámutatott egy székre, és kérte a lányt, hogy üljön le. Anne kissé megijedve helyet foglalt Azazellel szembe.
– Asmodeus, mindent elmagyarázott, hogy viselkedj a szüleiddel és a barátiddal szemben?
– Asmodeus mindent elmagyarázott, mester.
– Amint hallottam, kissé túljátszottad a szerepedet.
– Bocsáss meg, mester.
– Én megbocsájtok. De nem ezért hívattalak ide. Belezbub, beszélt veled?
– Csak annyit mondott, beszélni óhajtasz velem.
Azazel közelebb hajolt Annehez. megpaskolta az arcát, a keze nyoma helyén, kissé piroslott az arca.
– Anne! Elérkezettnek látom az időt, hogy végérvényesen a testvériséghez csatlakozz!
A lány arca felderült, a szeme reménnyel és fényességgel telt meg. A hír hallatán, eltűnt a bánat a pofikájáról.
– Dicsőség a sátánnak! Végre, hozzá tartozom majd, őt szolgálom!
– Asmodeus, mindenben a segítségedre lesz. Remélem, hamar megérkezik. Mindent el fog mondani, mi fog történni.
Azazel felállt, és otthagyta a kábult lányt.
Köszöntök most mindenkit, aki valaha megfordult kicsiny blogomon. Hosszú út áll mögöttünk. Nehezen indult a dolog, volt sok bukkanó, szünet, sűrűsödés, móka, kacagás, verseny, írásözön. Volt, hogy mosolyogtunk, volt, hogy keseregtünk. De egy biztos. Így vagy úgy, de egy közösséget alkottunk.
