A VÍRUS: 1.fejezet 1-3

Üdvözlet a Blognépnek!

E. M. Miller második regénye: A szövetség. Mint látjátok több kötetesre tervezi, így kedves olvasóim és írótársaim, lesz mire várni minden szerdán. 

Az első A vírus. Mint megtudtam, kihalási elméleten alapul. A címből arra saccolnék, hogy valamiféle vírus következtében végveszélybe kerül a világ, és a teljes pusztulás elkerülése érdekében összefognak az emberek.

De hogy miről szólhat valójában? Milyen vírus és szövetség az, amelyet a könyv körbeölel? Nem tudom.  De hamarosan megtudjuk.

Nem is szaporítanám tovább a szót, kezdődjék a történet:

I. Nagyi öröksége

1.

     Zuhogott az eső. Harmadik napja, megállás nélkül szakadt. Hol abba marad néha, hol szemerkélt, majd felhőszakadás zúdult a nyakunkba, mint ma is. Múlt héten fent jártam a padláson, hogy minek azt én sem tudom. Úgy éreztem, hogy valaki arra késztet másszak fel a létrán, és keressek, kutassak. Két óra keresgélés után rábukkantam, amit tudat alatt kerestem. A nagymamám cuccai voltak azok
     Piszkosan, tele pókhálóval másztam le, anyu nagy örömére egy kisebb ládával a kezemben masíroztam be a szobámba.  Letettem a Tv mellé és úgy is maradt. Egy hét múlva jutott rá időm, hogy megszemléljem a ládikát, miféle titkot rejtett bele a nagyanyám. Mert titkai és furcsa titokzatos meséi azok voltak neki. Húsz évvel ezelőtt távozott el közülünk, titokzatos módon.
     Tizennégy éves voltam, november közepe. Amikor váratlanul eltűnt, majd egy hét múlva egy fura pali jött el hozzánk közölni, mi történt vele. Nagy nehezen kinyitottam a ládát, kulcs hozzá volt ragasztva. Por szállt fel belőle, beletekintettem, egy napló és különféle képek és cikkek szerepeltek benne, egy füzetbe téve. Amint rápillantottam a képekre, nem csak a szívszélütés kapott el, hanem rögtön bevillantak a fura meséi, melyet nagy szeretettel mesélt este, lefekvéskor, amikor már csak a kis mosolygós pillangó világított, konnektorba dugva.
     Letettem a füzetet, kivettem a naplót, ahogy felemeltem, valami megcsillant benne. Azután észrevettem a többi kisebb tárgyat, melyek a láda mélyén feküdtek csendesen. Azt hittem rosszul olvasok. Egy beléptető kártyát tartottam a kezembe .  A szövetség tagjai számára,akik titkot őriznek az idegenek kilétéről. Nagymamám fiatal kori képével, és a dátum is megdöbbentő volt. 1950. Találtam mellette egy telefonszámot, a kezem bizseregni kezdett, már-már tárcsáztam, de valaki azt súgta még ne tegyem meg. helyette elmondok egy történetet, mely felvillant a mélyből, mesét melyt ő mesélt el nekem kiskoromba.
     Újból a szobámban találtam magam, a sötétben.  Paplan alatt vacogtam, csak a mosolygós pillangót figyeltem. Hallottam a nagymamám dallamos hangját. Ezeknek az estéknek, különös hangulatai voltak. A nagyi számára ezek olyanok voltak, mint egy szertartás.
     Leült az ágyam szélére, ami jó széles volt, jól elfértem benne. Virágos vagy állatfigurás ágyneműim voltak, javarészt mindig tőle kaptam. Egyszer kaptam egy különlegeset, amelyet nagy becsben tartottam. Néha húzta fel anyu számomra, ez a különleges nap, Karácsony volt. Hatalmas, aranyos zöld ufó virított rajta. Mai napig megvan a nagy becsben tartott ágynemű.
     Szóval. Leült, elsimította a lepedőt, s nekiállt a fura meséinek. abban a pillanatban magamra rántottam a paplant, miután belejöttem ezekbe a fura estékbe. Az első ilyen mesét hétévesen hallottam tőle. Leült mellém, megigazította a lepedőt, s csak ennyit mondott.
– Most már elég idős vagy ahhoz, hogy olyan történeteket meséljek neked, melyeket az igazság alkotott meg, nem az én agyszüleményem, hanem a valóság.
     Felét nem értettem, hogy érthettem volna, mikor kicsi voltam ezekhez a meséket. Úgy nőttem fel, hogy miket mesél, mind az ő agyszüleménye. Fél éjszaka nem mertem aludni utána.
     Hallgassátok meg az én mesémet, arról, miféle örökséget hagyott rám a nagymamám. Hogyan váltam a szövetség tagjává, hogyan rántottam bele a barátaimat a titkok őrzéséhez. De hogy ezt megértsük, vissza kell mennünk 1989-be.



2.

     Úgy emlékszek arra az első estére, mintha csak tegnap lett volna. Mandulagyulladással feküdtem itthon, anyuék valahol elvoltak, így a mamám jött át vigyázni rám az éjjel. dideregtem a láztól, a mondatai után még jobban dideregtem. De az idő elhomályosítja a tudatot, az emlékeket. De az emlékek olyanok, hogy egyszer csak a semmiből előbuknak, mint egy démon az ágy alól az éjszaka közepén, de ehhez elég volt egy kép is.
     Esett az eső! Zuhogott, március eleje volt. Két köhögési rohamon voltam túl, nyelni is alig tudtam a mandulámtól. Épp aznap közölte az orvos, ki kellene venni ezt a fránya mandulát. Évek múlva, felnőttként került kivételre a fránya mandula. Fürgén, tett-vett körülöttem. Lehuppant az ágyam szélére. Megigazította a papalant, lázas és kíváncsi tekintettel néztem rá. Annak ellenére, hogy egy gyönyörű mesekönyvet tartott a hóna alatt, ki sem nyitotta. Barna haja volt, amit mindig kontyba hordott. Egyáltalán nem úgy nézett ki e pillanatban, mint egy nagymama. Inkább, mint egy dáma, a vénkisasszonyok klubjából.
– Ma egy különleges mesét szeretnék elmondani neked. Úgy hallgasd a mesét, hogy minden egyes szava igaz, nem az én agyszüleményem. Most jöttem rá, hogy el kell mondanom neked, ezt a történetet, mielőtt még meghalok. Tudnod kell az igazat, arról mi folyik körülöttünk. A világról, mely körül vesz minket. – Nyeltem egyet, de abban a pillanatban köhögni kezdtem. Addig hallgatott, majd folytatta miután abbahagytam a köhögést. Kivettem a kezéből a poharat s kortyoltam egyet-kettőt a teából. Visszafeküdtem s tovább hallgattam őt. Nem értettem hova akar kilyukadni. – Egyszer régen, nagyon régen, egy távoli világban, mely párhuzamos a mienkkel, hasonló kinézetű, humanoid típusú lények érkeztek hozzánk, minden éjjel. Az emberek csak jelenségeknek nevezte ezeket a látogatásokat. Egyesek kinevették őket, mások falták minden egyes szavaikat. Klubbok alakultak, ahol ezeknek a jelenségeknek részesévé vált vagy váló emberek kicserélhették véleményüket, tapasztalataikat. Az ősidők óta érkeznek hozzánk a másik világból a látogatók. Sok barlangrajzon látszódnak az ősi látogatók, melyet az ősember pingált a barlangrajzok falára. Azóta sok-sok idő telt el, a látogatók fenyegetést jelentet a Földre nézve. Inváziót hirdettek ellenük. Megalakult egy különleges szervezet, a századforduló körül. Különleges embereket szerveztek be, különböző helyekről. Főfeladata, hogy az emberek elől eltitkolja a földön kívüli élet létét, valamint azt, hogy eme javarészt humanoid típusú lények látogatnak minket, rabolnak el, kísérlet céljából. Persze máshonnan is érkeznek hozzánk különféle lények, mint a Marsról, Jupiterről, és még sorolhatnám. Na, szóval, ennek a titkos szervezetnek feladata, hogy az innen érkező lényekkel kapcsolatot tartson fel, figyelje őket, eltitkolja kilétüket.  Tudnod kell, némelyikek jó szándékkal érkezik hozzánk, viszont vannak olyanok is, kik gonoszak, rosszat akarnak nekünk, embereknek. Érdekes kinézetük ők. Zöld kisemberek hosszúkás fejjel, kis szürkék, s vannak olyanok, mint mi embereke. Fejlettebbek, mint mi, minket primitív lényeknek tartanak. De majd eljön az idő, amikor az emberiség fejlett lesz technikailag, eléri célját, s kint él majd az űrben. Ez a szervezet a legjobb dolog a világon, s ki ide bekerül, annak miden vágya teljesülhet. Sajnos titkolni kell azt, hol is dolgozol. Ami nehéz.
     Elaludtam közben, elnyomott a láz, nem hallottam a végét. Én is felriadtam az ábrándozásból most. Visszapakoltam a ládika tartalmát, kivéve a telefonszámot tartalmazó cetlit, a zsebembe süllyesztettem, visszazártam a ládát. Úgy döntöttem később felhívom, lesz a mi lesz.
Lehet nem kellett volna, de ha nem tesszük meg a lépést, lehet késő lett volna, és kihagytam volna életem egyik legnagyobb lehetőségét, és buliját.



3.

     Lettem a cetlit az asztala.  Térültem - fordultam, gondolkodtam.  Anyu nézett rám, épp főzött. Elfordultam s megnéztem az újságot. Ekkor csapott le anyu a cetlire. Fél oldalvást láttam, hogy felemeli a cetlit. Megperdültem, megpróbáltam a kezéből kitépni. Sikertelenül. Rám nézett, a barna szemével. Semmi jót nem olvastam ki a tekintetéből. legalábbis én így láttam.
– Mi ez? Talán valami új hódoló akadt, akiről én eddig nem tudtam? – Nem szóltam semmit, csak a cetlit igyekeztem erővel kitépni a kezéből. Féltem, hogy elszakad. Láttam mélyen szuggerálja az írást. Az arckifejezése megváltozott, az aggodalom ráncai, amik akkor jelentek meg, miután kitalálta, hogy esetleg betolakodó igyekszik birtokba venni engem, kisimultak, és mosoly jelent meg az arcán. – De hisz ez az írás… így csak a nagyanyád írd mindig. Megismerem. Ilyen gyönyörűen csak ő tudott írni. Szidott is állandóan hogy én milyen fertelmesen írok, olvashatatlanul. Milyen szám ez?
– Nem tudom! – Vontam meg a vállam. – Találtam.
– Hol?
– találtam és kész! Te, anyu, figyelj csak! Visszaadnád? – Mérgesen átadta nekem. – Tudom, hogy a nagyi, az édesanyád volt. Ne érts félre, csak azt akarom kérdezni tőled, anya hogy mennyire emlékszel rá. Mit dolgozott?
– Hogy mi? – Látszott a döbbenet az arcán. Meglepte a kérdésem, de rendesen. – nem értem miért kérdezed? Mintha te nem emlékeznél rá?
– Több mint húsz éve meghalt. Nyolcadikos voltam. Csak homályosan emlékszek rá.
– Hát, a TSZ-ben dolgozott egy ideig, majd itthon maradt. Állandóan Szekszárdra járt. Volt mikor napokra eltűnt, majd egyszer csak előbukkant a semmiből, vidáman. Kérdőre vontam ez miatt sokszor, de sosem adott rá normális választ. Hogy jutott eszedbe?
– Csak eszembe jutott. – Kifelé indultam a konyhából. Megtorpantam és visszafordultam, anyu még mindig engem nézet. közel a hetvenedik évéhez, nagyon jól tartotta magát. Egyáltalán nem úgy nézett ki anyu, aki nyugdíjas. Barna haja volt, kissé göndör. – figyelj csak, anyu! Reggel, a jó előbb eszembe jutott valami. Egy emlék a nagyival kapcsolatban.
– Emlék? Miféle emlék?
Visszaléptem, majd elültem.
– Egy gyerekkori emlék. Betegen feküdtem itthon. Ő vigyázott rám, este vagy egész éjjel. Mesét mesélt el nekem. Egy igazán érdekes történetet. Bár volt nála mesekönyv, de nem abból olvasott fel. Maga költötte történetet mesélt el.
– Anyu?
– Igen! Hétéves voltam. Nem vettem komolyan, arra emlékszek, hogy féltem a történetek közben és után. Elfejtettem ezeket. Valahogy ma eszembe jutottak.
– Miről mesélt neked az anyám?
– Földön kívüli életről, és a munkájáról. Asszem.
Felkapta a fejét, kikerekedett szemmel és tátott szájjal nézett rám.
– Miről? A földön kívüli életről? Az anyám sosem hitt ebben a mesében. Édes lányom, hidd el, amit mesélt, azaz ő agyszüleménye volt. Munkájáról? Miféle munkájáról? A TSZ-en kívül máshol nem dolgozott. Nekem sosem mesélte, hogy történetekkel traktált téged kiskorodban. Bár hogy most mondod, így nekem is eszembe jutott sok dolog, amit én sem értettem akkor. A halála még furcsába volt. Az a fura pasi is, ki aznap jött el, hogy halálát közölje. Igazából sosem kerestem rá választ.
     Gondolkodtam elmondjam e neki, mit találtam a ládában. Úgy döntöttem joga van megtudni az igazat. Hiba lesz-e vagy sem, nem tudom, ez már a jövő kérdése marad.
– Emlékszel a ládára mait lehoztam a padlásról?
– Persze! Akartam is kérdezni, találtál-e benne valami érdekeset!
– Találtam! Ezért is kérdeztem a mamáról ezeket a dolgokat. Ez egy telefonszám! A ládában találtam, többek között ezzel a beléptető kártyával egyetembe. – Húztam ki a zsebemből a kártyát. Nagyi mosolygott vissza ránk róla. Anyu igazán megdöbbent képpel nézett hol rám, hol pedig a kártyára. Én is így voltam vele.
– Én is így voltam vele, anyu miután megtaláltam.
– Az lehetetlen. Ilyen szervezet nem létezik. Hogy került egyáltalán bele ebbe a szervezetbe? Nézd. Abban az időben mágnesen beléptető nem létezhetett. Honnan szerezte?
– Honnan tudjam, anyu! Szerintem a választ,a telefonszám adhat választ.
– Csak nem akarod felhívni?
– Miért? Talán baj lenne belőle.
Tárcsáztam. A kezemből majd kiesett a telefon, miután beleszóltak.

folytatás a jövőhéten...

Új szövetségesek

Üdvözlet a Blognépnek!

Üdvözöljük nagy szeretettel Bartha Évát. Remélem élvezed majd a nálunk töltött időt. Nézelődj kedvedre, kommentelj, vagy küldj alkotást. 

Hatalmas taps illesse E. M. Millert is, aki óriási ajándékkal lepte meg kis közösségünket. Megosztja velünk második regényét. Tavasszal fogott neki a megírásának, most a harmadik fejezetné jár. Mivel elég hosszú egy fejezet, ezért részletekben fogom felrakni minden szerdán. Amiatt, hogy ne legyen nagyon széjjelszabdalt az egész, külön oldalt fog kapni a rajtvonal menüpont alatt, ahol a linkekre kattintva már olvashatjátok is a történetet. Természetesen, a főoldalra is felkerülnek.

Addig is várjatok tűkön ülve, és élvezzétek ki a nyár maradékát!

Az álmok lehulló cseppjei

Üdvözlet a Blognépnek!

Gondolom, nektek is volt már sokszor olyan álmotok, amire felkelve emlékeztetek. Lehettek azok érdekes kalandok, ijesztő menekülések vagy akár hatalmas blődségek is, amikből egy-egy foszlány vagy képkocka megmaradt ébredés után. Én ezekről szeretnék kicsit mesélni.

     Azok közé az emberek közé tartozom, akiknek eléggé élénk a fantáziája. Eme képességnek köszönhetően az álmaim mindig mozgalmasak és úgy érzem magam, mintha egy kalandfilmbe csöppentem volna. Sokszor üldöztek már (hurrikán, T-rex, viking horda), párszor meg is támadtak (volt mikor a maffia, sőt már Jaime Lannister is kergetett a kertünkben egy számszeríjjal), de legtöbbször vidáman ébredek. Álomfejtők kezdhettek agyalni, hogy milyen mentális betegség okozhatja azt, hogy már álmodtam rajzfilm quetzalcoatlus-t pizzával etető gyerekekkel is.

      Fel a kezekkel az, aki megpróbálta már papírra vetni az éjszaka képeit. Igen, én is jelentkezem, méghozzá két teljes manccsal. Mert ki ne akarná az össze-vissza zagyvaságot egy jól formázható masszává gyúrni? Eddigi próbálkozásaim zöme kudarcba fulladt. Ugyanis az álom engem szinte mindig egy regényt ihlet meg. Tudni kell rólam, hogy arra a kérdésre, hogy tud-e Hollótoll regényt írni? a válasz az, hogy: szeretne. Mivelhogy eddig hiába fogtam hosszabb történetek kibontásába, valahogy mindig elvesztem a karakterek, események és egyebek tengerében. De remélem egyszer összejön, és akkor megoszthatom veletek.
     Kellemes álmok bőven akadnak. Én is álmodtam már csodaszép utcákról, fantáziavilágokról, hősökről (nem egyszer én magam voltam az), sőt egyszer még meg is csókolt egy lovag. Majd mucikámnak hívott anyum hangján és felébredtem, de az már más tészta.
     Mind ismeritek azonban a másik végletet is. Amikor az álom se nem kellemes, se nem jó. Amikor szörnyű teremtmények és katasztrofális események játszódnak le benne, és ti semmit sem tehettek ellene. Amikor moccanni sem bírtok a rémülettől vagy fájdalomtól. Sajnos az álomnak van ilyen arca is. És ezzel az arccal nem szívesen nézünk szembe. Szerencsére ezek közül nem sokra emlékszem (remélem ti sem), bár ami megmaradt az beleégett az elmémbe. Ezekről nem szívesen beszélünk, nehogy kivesézzék és pszichológiai következtetéseket vonjanak le, pedig nem gyogyós az illető, hanem csak az esti pizza feküdte meg a gyomrát. Bár ha tényleg van valami mentális háttere, az is megesik, de nem vagyok elmeszakártő, ezért ebbe nem mennék be.
     Kiskoromban a negyediken laktunk Budapest egyik sokemeletes házában, a Liget mellett. Nagyon féltem a magasságtól és ez a tériszony behálózta az álmaimat is.  Néha az emeletről estem le, majd a landolás előtt megálltam, volt, mikor egy lépcsőház belsejében zuhantam és zuhantam és zuhantam egész a végtelenségig. A költözés óta szerencsére csak egyszer álmodtam ilyet, de sajnos a rémek mind a mai napig beférkőznek az éjszaka nyugalmába. Nemrég álmomban erősen lábon böködött valami, ami a mosógépből nyúlt ki ronda, aszott kezével. Ezt a böködést viszont a valóságban is éreztem, amitől kissé kinyitottam a szememet. Azt hittem édesanyám kelteget (mellesleg, nem így szokott), és egy guggoló alakot láttam a szempilláimon keresztül. Amikor azonban teljesen kinyitottam a szemem, senki nem volt ott. Elképzelhetitek mennyire megijedtem attól, hogy valami az álmomon keresztül hozzám ért. Napokig eléggé zaklatott voltam, de amikor elmondtam anyumnak azt felelte, valószínűleg izomrángás volt. Persze. A combomon. Mikor maximum a vádlim szokott görcsölni. Minden esetre ezt felvettem a "fura dolgok" listájára.
      Az egyik legrosszabb álmom azonban az volt, amikor egyik barátnőm haláláról álmodtam. A hirtelen jött katasztrófa, a tehetetlenség nagyon megrázott. Miután kipattantam az ágyból leizzadva, zihálva odafutottam hozzá és szorosan átöleltem. Egész addig nem engedtem el, amíg el nem meséltem neki az álmomat. Hiszen ha elmondod az álmod, nem válhat valóra, igaz? Lehet ezért ragadtam még aznap tollat és írtam ki magamból az álmot egy vers formájában. Azért, hogy semmiképp se válhasson valóra.
      Mint látjátok az álmok tengere bőséges. Magával ragad, elnyel, lehúz. Néha varázslatos, néha háborgó. De egy biztos. Képes ihletet adni és az ihletet mindig meg kell ragadni.
      Zárásképp megosztanám veletek a rémálmom szülte versemet és bátorítanálak titeket arra, hogy meséljetek ti is az álmaitokról, osszátok meg velem/velünk az ilyesfajta írásaitokat.

Elhibázott célkereszt

Íjlövés, húrpengetés,

Hallik az erdőn át.

Nyíl röpül, száj örül,

Mert gyakorol négy barát.

Vált helyet és jót nevet

Mind a négy, ha talál.
Nagy kacaj, víg a dal,
Ha egy vessző tovaszáll.

Hull levél és fúj a szél,

Őszben játszik a táj.
Zeng avar, s jő a baj,
És nem lesz ugyanaz már.

Bong ideg és nyíl rezeg,

Kör közepébe váj.
Haj mi lesz? Mond mi lesz?
Ha más célpontra talál?

Rossz lépés, gyors eresztés,
Siklik az égen át.
S nem örül, felhördül.
Zokog a három barát.

Nyíl talált. Jaj, hol talált?
Ím, földre hull egy lány.
Körbe áll, sírva áll,
És arcuk oly halovány. 

Oh, kis szív, dobog te, míg
Télbe fordul a nyár!
Átlőve, megtörve
Csak egy-kettőt dobban már.

És halk sóhaj, végóhaj,
Szól még pár szót az egy.
Búcsúzik, könnyezik
Tudja, nagy útra megy.

Ott van még, mosolyog még
Három között a lány,
Nincs ott már, máshol jár
Az élet túloldalán.

Hollótoll:2015.10… 

    

Alkot az éj

Üdvözlet a Blognépnek!

Pár napja kaptam egy emailt legújabb tagunktól Calebtől, ami egy regény első fejezetét tartalmazta. Szeretném veletek megosztani, de aki gyenge idegzetű az gondolja meg, bele vág-e, mert a stílusa kaland és horror. 

Aki bírja, annak kellemes borzongást kívánok!

Az illúzió 1. Fejezet: Fájdalmas köszöntés

Sion apránként kezdett magához térni szokatlan álmából. Lomhán nyitotta fel a néhány könnycsepptől nedves, ragadós szemét, melybe rögvest fehér fény hasított az ég felől. Amint megpróbálta egyik kezét az irritáló, éles fényár irányába emelni ráeszmélt, hogy valami nincs rendben.

Teste alatt egy jéghideg fémlemezt érzett, amely az orvosi rendelőkben lévő asztalokra emlékeztették. Libabőrös kezét és lábát erős, vas bilincsek marasztalták a teste mellett. Nyakát egy vastag kötél fogta körül, s préselte a hűs asztalhoz. Zavarodottság és ijedtség öntötte el az agyát.

Abban a pillanatban minden erejével megpróbált kitörni, de képtelen volt szabadulni a tömör bilincsek fagyos szorításából. Minél erősebben vergődött, annál vörösebbre dörzsölte nyakát a fonott kötél érdes felülete. A masszív béklyók fémes csörgése betöltötte az egész teret, amely halál félelmet hozott a szívébe.

- Mi ez a hely? - suttogta rémülten, miközben a dermesztő lemezhez szögezett fejével, zihálva nézett körbe. Egy ismeretlen helyen, egy elhagyatottnak tűnt szobában volt. Az egyedüli fényforrás a feje fölött lógó, dallamosan nyikorgó lámpa volt, amely küszködve próbálta bevilágítani a teret. A falakat gusztustalan, mocskos csempe borította, a mennyezet hófehér színe koszos sárgába fordult. Egy antik csillár nyújtózkodott a repedezett plafon közepén, melyet olvadt, fehér gyertyák és hamuszínű pókháló ölelt körbe.

Ahogy szeme lassan kezdett hozzászokni a kellemetlen fényhez, egyre több mindent volt képes meglátni. Észrevett egy alaposan beszögelt ablakot is, melyen keresztül apró szellők férkőztek be. - Ott talán megszökhetnék - gondolkozott, majd hamar fejébe vésődött a felismerés, hogy megmozdulni is alig képes. A lécekből kiálló, rozsdás szögek azt az érzetet keltették benne, hogy ezen a helyen már régóta nem járt egy lélek sem. Fintorogva pillantotta meg a repedezett csempe padlót, amin poshadt, vékony vízréteg bűzölgött. Masszív szekrények álltak amerre csak nézett, sarkukon lepattogzott a kék színű festék, szutykos üvegajtajukon átlátni képtelen volt. Semmi ismerős dolgot nem látott, soha nem járt még itt korábban. - Mi ez a hely? Hol vagyok? - homlokát ráncolva sorakoztatta fel kérdéseit. Egy igazi rémálomban érezte magát.

Ekkor minden előjel nélkül, egy ajtó nyílt ki fémes csikorgással. - Ki van ott? - kérdezte ijedten. Akármilyen veszettül is hánykolódott, s próbált a hang irányába mozdulni, a szoba azon részére nem kapott rálátást, azonban minden mozdulatát a bilincsek nyomasztó csörgése kísérte. Ekkor lépteket hallott a lucskos padlózat felől, tudta, hogy valaki belépett a szobába. - Ki van ott? - ordított hangosabban, de válasz most sem érkezett. A vizes lépések hangjának fokozatos erősödésével Sion nyugtalansága is menthetetlenül nőtt. Mikor a fiú már szinte fuldoklott a félelemtől, az idegen egyszer csak megállt, Sion pedig lélegzet visszafojtva, tehetetlenül feküdt az asztalon. Érezte az irtózatos jövevény jelenlétét.

- Jó estét kívánok! A nevem Allan Vill - szólalt meg az idegen harsány hangon, melytől Sion összerezzent egy pillanatra. - Biztosan nagyon kíváncsi vagy, hogy mi történik veled. Én pedig mindent el is fogok magyarázni, idővel - folytatta.

- De először is, levágom az egyik ujjad - mondta nyugodt hangon. Sion rémülten pillantott rá kezére. 
- Le vágja az ujjam? Miért tenné? - szorította ökölbe tenyerét akaratán kívül. 
- Tudom, hogy gonosz vagyok, de tedd túl magad rajta. - csoszogott elő kuncogva Sion vakfoltjából.

A hideg mű fény egy öreg férfit világított meg, a sűrű vízben mezítláb ácsorogva. Sion vérbe fagyva tekintett végig a jövevény sovány testén. Soha életében nem látott még ilyen állapotban lévő embert, a férfi összes bordája tökéletesen látható volt. Csont ágaskodott és bőr csüngött amerre csak nézett. Hosszú, ápolatlan körmei feketén csillogtak teste mellett. Egy apró ruhát viselt csupán, amely vékony derekán lógott, térdét alig súrolva. A testszaga pedig páratlanul orrfacsaró volt.

- Nem tetszem? - érdeklődött, miközben szemüvege kör alakú, töredezett lencséit igazgatva végig nézett a fiún. Sion csokoládébarna, lágy hullámokkal megtűzdelt haját, a kötél, a nyakához erősítette, ezzel minden apró mozdulatát fájdalmassá téve. Ártatlan arcán az izmok olykor összerándultak, zöld szemében a reménytelenség és az összezavarodottság szikrája sercegett. Testét egy egyszerű szürke színű póló és egy sötét kék farmer fedte.

Allan megszállott bámulása egyre inkább feszélyezte a riadt fiút. Sion megpróbálta összeszedni minden megmaradt bátorságát, majd reszkető ajkakkal így szólt:

- Ki maga és mi ez a hely?

- Már megmondtam az előbb - rántotta el tekintetét a fiúról mérgesen. - Megmondtam, hogy mindent el fogok magyarázni! - kiáltott rá, ekkor a férfi viselkedése teljesen megváltozott. Lassú mozgása dinamikusabbá vált, arcáról ingerültséget lehetett leolvasni.

Az egyik közeli szekrényhez lépett, melyet óvatosan kinyitott, s egy hatalmas olló szerű szerkezetet emelt ki belőle. Az eszköz pengéjére vörös színű vér száradt. - Azzal akarja levágni az ujjam? Hány embernek ártott már azzal? - kerekedtek ki Sion szemei.

A férfi csupán az egyik kezében tartotta az ollót, mikor is az a vízbe hullott nagyot csörrenve egy csempelapon. A hang hatására mintha Sion erőt kapott volna:

- Maga nem normális! Engedjen el most azonnal! - rángatta saját végtagjait minden erejével, üvöltése közben váladék fröccsent ki szájából.

- Mindig ezt csinálják - sóhajtott Allan. - De most mond meg Lucy, mit tehetnék? - intézte kérdését a különös eszközhöz, melyet lomhán emelt fel a földől. - Tudom, tudom, lehet az lenne a legjobb - folytatta bólogatva, miközben ritkuló, ősz szakállán remegve simított végig. A tény, hogy a férfi láthatóan őrült, csak még inkább megrémítette Sion-t. - Most mit csináljak? Hogy meneküljek el? - repkedtek a gondolatok a fejében. Meg fogok halni?          

- Hé! Miről beszél, mi lenne a legjobb? - robbantak ki szájából a válaszokért szomjazó szavak, melynek hatására az idegen remegve egyenesedett ki. Sion arra gondolt, hogy talán nem kellett volna rákiáltania, most komoly bajba sodorhatta magát.

- Ha megölnélek - fordult meg vigyorogva. Fülig érő, rémisztő mosolya Sion lelkébe mart, tudta, hogy ezt az arcot sohasem fogja elfelejteni. - De ne aggódj, nem foglak. Lucy csak ideges mert egy kicsit vizes lett. Ne hallgass rá - indult meg Sion irányába az olló pengéit csattogtatva.

A fiú érezte, ahogyan egy bőrkeményedésekkel szegélyezett hideg tenyér fonódik csuklója köré. Próbálta volna lerázni magáról, de a bilincsek továbbra is visszatartották. A szúrós szagú férfi az óriási ollót Sion combja mellé helyezte, akit a hideg is kirázott annak fémes, nedves felületétől.

- Hé! Mit csinál? Engedjen el! - tiltakozott. - Ezt nem teheti! Allan egy használt injekciós tűt vett elő a fehér műfénytől ragyogó asztal alól. Egy szót sem szólt, a fiú karjába szúrta, s egy furcsa színű anyagot juttatott belé. Rögtön megragadta az ollót, s annak pengéi közé fogta Sion legkisebb ujját.

- Mit csinál! - ordított ahogy csak bírt. - Hagyja abban! - Allan Mindkét kezével ráfogott a fém szerkezet száraira, majd minden erejét beleadva levágta a fiú ujját.

Az olló recés pengéi könnyedén metszették át a bőrt és roppantották össze az apró csontot. Sion torkaszakadtából üvöltött a fájdalomtól. Nem érzett még ilyen kibírhatatlan gyötrelmet eddigi életében. A szenvedés másodpercek alatt vette át az irányítást teste fölött, szédülni és émelyegni kezdett. A látása is megromlott, csupán foltokban látott, majd elájult.

Egy székhez kötözve tért magához. Tekintetével azonnal elkapta a szemben guggoló Allan vizsgálódó ábrázatát. Az első dolog amit megérzett, az a rettentő fájdalom volt. Félve pillantott rá a kezére, melyen már csak négy ujjat talált. A kis ujjából megmaradt csonk bekötözve állt tenyere szélén.

- Lefertőtlenítettem és bekötöztem a sebedet. Nem lesz semmi bajod - mondta nyugodt hangvétellel a férfi. Sion érzékelte, hogy Allan viselkedése újból megváltozott, olyan volt mint mikor elsőnek szólt hozzá. A fiú nem tudott megszólalni, nem tudott semmi másra gondolni, csupán a minden erejét felemésztő fájdalomra.

- Most elviszlek egy helyre ahol sok idő fogsz még eltölteni - magyarázta a fiúnak, mialatt lassan a szék támlájához lépett. - Nem kell félned, nem fogsz meghalni - ekkor a széket meglökte, amely vonakodva megindult. Sion tompán észlelte, ahogy a kerekek csendesen gördülnek a rossz szagú vízben, tudta, hogy egy tolószékben ül. Az ablakon beszűrődő szellők lágyan simogatták arcát, ekkor mintha pár pillanatra megszabadult volna fájdalmától.

írta: Caleb Colensik

Blogkenyér

Üdvözletem a Blognépnek!

A versennyel és az alkotásokkal kapcsolatban írok most nektek, valamint pár személyes gondolat is helyet kap a bejegyzésben.

      Mint tudjátok, hamarosan letelik a két hét, amit a versenyre szabtam ki. Mivel senki nem nagyon tolongott, hogy leadjon valami versenyművet (bevallom én is épp hogy csak elkezdtem), ezért kitolom még két héttel. Tehát az új határidő: szeptember 7.-e. Még elég álmatag a kis csapatunk, de remélem érkezik pár alkotás, ha nem, hát üsse kavics, nyújtjuk tovább.
      A téma változatlan marad, mert elég sok oldalról megfoghatónak találom, így mindenféle remekmű születhet. Nem azt mondom, hogy a főszereplőtöket hívják Páránának, csak annyi a feladat, hogy legyen benne mint motívum vagy fontosabb elem. Ha sokaknak gondot okozz, nyugodtan dobjatok meg egy emaillal.
     Majd három hete (hogy telik az idő) kaptam egy alkotást, amit meg is osztottam veletek. Sajnos senki nem reflektált rá semmit, pedig biztos jól esett volna Uadzsetnek. A Tollam nyomán a tinta egy interaktív blog, tehát ne csak én koptassam a klaviatúrát. Szeretném ha Ti is hozzátennétek közösségünk fejlődéséhez, hogy olyanná válhasson a csoport, amilyennek megálmodtam és aminek mindenki szívesen a tagja. Igaz, én sem véleményeztem az írását, amit utólagosan be is pótolok. A "kritikámat" olvashatjátok majd az augusztus elseji  Az első alkotás című bejegyzés alatt megjegyzésként.
     De nem csak hurrogni jöttem. Szeretném megköszönni a támogatást és kedves szavakat. Jól esett a biztatásaitokat olvasni, és tudni, hogy fontos a blog. Büszke vagyok arra amit eddig elértünk, és arra amit elérhetünk. Köszönöm mindenkinek. 
     Két hónappal ezelőtt nyitotta meg kapuit a blog és ennek örömére egy kis visszatekintő az eredményeinkre:  
- Az első hónap néma tengerébe két új tag is "kacsázott" hullámokat keltve az addig sima vízen
- Kaptam pár szívet melengető kritikát három másik blogon is. (sokatok onnan talált ide)
- Megérkezett az első fantasztikus alkotás egy őszvégi novella képében
- Tovább bővült a mi kis Blognépünk
- Végezetül egy versenybe fogtunk bele, ami még eléggé döcög, de majd egyenesbe jön. 
     Miután végigvettük a múltat kacsingassunk egy kicsit csábos Jövő kisasszonyra. A közeljövőben felkerül egy újabb alkotás, ami egy regény első fejezete lesz. A folytatásokat majd remélhetőleg folyamatosan kapjuk, de akit első kézből érdekel a dolog, az megtalálja az író blogján is. Én is szándékszom feltenni pár alkotásomat, hogy megismerhessétek a bloggeretek írásait, és hogy ti is kedvet kapjatok a műveitek elküldésére. Továbbá ha minden jól megy, akkor egy program is kerül a kilátásba augusztus vége felé.
     Ennyi lett volna most a Blogkenyér. Terveim szerint havonta lesz egy ilyen kis előre-hátra tekingetés, egy kis "nass" az elkövetkezendő hóra. Hisz tudjátok: "kenyeret és cirkuszt". Bár itt inkább "kenyeret és alkotást". 

Utólag is kellemes Szent István napokat mindenkinek!

   

Új tag!

Üdvözlet a Blognépnek!

Köszöntsünk köreinkben Colensik Calebet. Kerülj közelebb kedves kis közösségünkhöz. Kívánok kellemes körbenézést, kreálj kedvedre, kommentelj, kritikálj.

A többieknek további szép nyárvéget, sok strandot, kevés leégést és rengeteg ihletet kívánok. 

Változtatások

Üdvözlet a Blognépnek!

A versenyben néhány változtatásra kerül sor:

- a témát kibővítem: a vers és novella mellett lehetőség lesz beadni regényen kívül számtalan más műfajban is, például: próza, ballada, mese és még sok más, amit csak szeretnétek.

- a határidőt kitolom: az egy hét helyett két hét áll rendelkezésetekre, de igény szerint tovább tolható. 

Jó munkát kívánok!     

Felkészülni, vigyázz, írj!

Üdvözlet a Blognépnek!

Örömmel jelentem be, hogy a mai nappal kezdetét veszi a Tollam nyomán a tinta legelső versenye!!!

        Két egész héten keresztül (tehát a hó 24. napjáig) lesz lehetőségetek beküldeni az adott témában írt novellákat és verseket a hollotoll.18@gmail.com e-mail címre.
        Hogy mi is lesz a téma? A válasz nagyon hétköznapi: párna. Lehet elsőre furcsának tűnik, hogy ilyen semmilyen dologról kell írni, de az igazán leleményesek az egyszerűt is nagyszerűen tudják tálalni. Hiszen gondoljunk bele, egy sima párna mennyi élethelyzetnek lehet részese. Ott van, ha a bánatodat sírod el, ott van, mikor barátokkal filmezel, ott van a párnacsatáknál, sőt ott van mikor... nos sokáig sorolhatnám. A téma lehetőséget ad a szívszorító sztorik szerelmeseinek, a romantika rendíthetetlen rajongóinak, a horror hihetetlen híveinek és a komédia kacagós követőinek. 

Kérdésed van? Látogass el a Tintapaca menüpontba és ott mindenre választ kapsz.
Szeretnéd megnézni mások versenymunkáit? A Főoldalon és a Rajtvonalnál ezt megteheted!

Szavazni szeretnél? várj a verseny lezártáig, és utána voksolhatsz a kedvencedre az oldalsó sávban.

Sercegjen az a toll!

Új tagok!

Üdvözlet a Blognépnek!

Jó hírekkel érkeztem, ugyanis két új tag csatlakozott a Tollam nyomán a tinta egyre növekvő csapatához.

Nagy szeretettel köszöntünk titeket köreinkben Maleah Doreen és Elena Diana Moon. Általatok gazdagodik remélem a blog nemcsak két új taggal, hanem két új íróval vagy költővel.

Érezzétek jól magatokat nálunk!

Harmadik tag!

Nagy szeretettel köszöntünk a blognép között Németh Réka!

Érezd jól magad nálunk és ha kedved tartja, oszd meg velünk valamelyik alkotásod, vagy véleményezd másokét.

Neked köszönhetően négyre rúgott díszes kis kompániánk tagjainak száma, és ezzel már csak egy hajszálnyira vagyunk a vágyott minimum öt főtől.

Az első alkotás

Üdvözlet a Blognépnek! 

Ma egy e-mailt  kaptam egy Uadzset nevezetű illetőtől. Dicséretek mellett, amit most szeretnék megköszönni neki, mellékelt egy novellát.
Miután elolvastam, úgy döntöttem azonnal megosztom veletek, hogy ti is élvezhessétek, elgondolkodhassatok rajta és átérezhessétek a mondanivalóját.
Fogadjátok sok szeretettel:

November

Egy fiatal legény sétált hangtalanul az avarral borított földúton.
Lépteivel épp csak akkora zajt okozott, akár egy hópihe a földet érésekor. Fejét lehajtva ballagott, s az útjába kerülő leveleket szemlélte, melyeket immáron útjukra küldtek a fák, noha tudják, választ sose kapnak rájuk. Belepi őket a dér, a hó, elveszítik varázslatos színeiket, s tavaszra eltűnnek az óévvel együtt a múló időben.

A legény megállt, feltekintett az égre. A napsugarak mind gyengébbé, haloványabbá váltak, a szél is egyre csípősebbé változott az utóbbi napokban. Már nyomát sem lehetett látni az egy hónappal ezelőtti jó időnek, nem lehetett hallani az akkori madárcsicsergést, csupán a varjak kárörvendő és egyben vészjósló károgását. Valami néma szomorúság úszott a levegőben, ami összeszorította a vándor szívét is.

Leült egy fa alá, felemelte a földről az egyik levelet, csavargatta, fordítgatta, figyelte az erezetet, mely valamikor az életet jelentette, most viszont már a halál kapaszkodójává vált, és közben türelmesen várt. Estére kellett a megbeszélt helyre érkeznie, ideje akadt még bőven.

Talán egy óra telhetett el így, mikor a távolban megpillantott egy alakot közeledni. Lassan, egy botra támaszkodva jött, kezében virágot tartott, barna kalapjába sárga levelet ejtett az egyik nyárfa. A legény érdeklődve figyelte az idős urat, akinek már hófehérré változtatta haját az idő és a temérdek gond. Nehézkesen lépegetett, olykor-olykor megállt, hogy kicsit kifújja magát, de mindig újra és újra elindult, hogy elérhesse célját. Elhaladt a legény mellett is, akinek felkeltette figyelmét a korosodó ember, így hát utána ballagott ugyanolyan hangtalanul, mint ahogy korábban jött.

Az út végén egy kapu várt rájuk, mely átjáró volt a holtak birodalmába.

A legényke kissé megborzongott eme ismeretlenül ismerős világ bejáratánál, de továbbra is követte azt az embert, aki céltudatosan ment tovább. Több száz sír előtt elhaladtak, míg végül megálltak az egyiknél, mely a temető legvégében pihent. Az idős úr letette a sírra az eddig kezében szorongatott kis virágot, majd nehézkesen leült a közeli padra, melyet valamikor még ő készített, és csak meredt maga elé.

– Rég volt már, Ilonka – suttogta. – Bizony, nagyon megváltozott a világ – sóhajtott, majd előkereste zsebéből a pipáját, és rágyújtott.

Egy darabig figyelte a megszülető, és szinte abban a pillanatban el is haló füstkarikákat, később pedig az előtte heverő sírra nézett, de valójában tekintete a múlt messzeségeibe révedt. Azonban gondolatai megfoghatatlanná váltak, hiába szeretett volna belekapaszkodni egy-egy emlékképbe, valahányszor megpróbált utánanyúlni, az szertefoszlott kezei között, és nem maradt semmi az ürességen kívül. Fel-felvillantak emlékképek lelki szemei előtt, de egyikből sem kerekedett ki történet, egyik sem kapcsolódott a másikhoz. Mintha a múlt ráeresztette volna a feledés egereit az emlékezet naptárára.

A legény, aki ott állt a pad mögött, nem mert megmozdulni sem, még a szelet is csendre intette, nehogy megzavarja mély töprengésében a pipázgató embert.

Hirtelen megroppant egy ág, és a varázslat is megszűnt. Valaki közeledett.

– Maga az, Józsi? – lépett az idős úr mellé egy alacsony, hajlott derekú, fekete ruhájú és fehér hajú asszony, kinek fejét kendő fedte. – Meglátogatja Ilonkát?

– Aggyisten, Maris – bökte meg a kalapját üdvözlésképpen. – Gondúltam, kigyüvök. Már nem volt otthun maradásom.

– Ismerem az ilyent – bólintott a nő. – Én is kigyüttem a fiamhoz. Tíz esztendeje temettük… – Egy könnycseppet törölt le az arcáról.

– És az unokák?

– Nem is néznek felém – legyintett keserűen. – Ki törődik ma már a vén nagymamával? Örülhetek, ha ünnepekkor meghínak.

Az öreg kifújta a füstöt, és maga elé nézve merengett.

– Hát, így vagyon ez. Más világban élünk.

Hallgattak. Más világ… Ez a két szó ottmaradt közöttük, beférkőzött mindannyiuk gondolataiba. Idősek voltak, túl idősek. Özvegyek, magányosak, senki sem foglalkozott már velük.

– Túl sokat éltünk már, Maris – törte meg a csendet Józsi bácsi. – Én már átléptem a kilencvenet. Többet éltem, mint megboldogút édösapám. Te pedig csak egy-két évvel vagy nálam fiatalabb. A mi korunkból már mindenki idekünn fekszik – bökött pipájával a sírok felé. – Többen várnak a túlvilágon, mint ahányan ideát.

A nő nem válaszolt azonnal. Egy darabig a messzeséget nézte, majd tekintete megállapodott az előtte ülő ember barna kalapján.

– Én holnap elmegyek – motyogta halkan. – Valami otthunba helyeznek a gyerekek, nyűg vagyok nékik. Búcsúzni gyüttem. Úgy vélekszem, már nem látom meg a tavaszt…

Az öreg komoran bólintott.

– Mindennek elgyün a maga ideje.

A nő szomorúan elmosolyodott, majd leült a padra ő is.

Az árnyékok időközben megnyúltak, a szürkület végigsuhant láthatatlan szárnyaival a tájon, és egybemosta a színeket a világon. A csend elmélyült, mintha ő maga is aludni készült volna, mikor az éjszaka teríteni kezdte fekete takaróját.

Ekkor az idős ember a zsebébe nyúlt, s egy apró mécsest húzott elő belőle egy gyufa kíséretében. Meggyújtotta a kanócot, majd a gyertyát lehelyezte a fejfa mellé a földre. Szinte megbabonázva figyelték mind a ketten a táncoló lángocskát, ahogy fényből kis udvart rak maga köré.

Szél sem rezdült, a nem messze lévő óriás platánfa lombja mégis suttogni kezdte titkait a hunyorgó csillagoknak. Lassan kivirágzott az égbolt, és a Tejút fehér sávja mindinkább kifehéredett.

– Láttam, Maris, már nincs meg a szüleid sírja… – szólalt meg Józsi bácsi.

– Nem tudtam újból megváltani – felelt csendesen. – Túl sokba kerül az örök nyugalom, az unokákat pedig nem érdekelte.

Az öreg mindentudóan bólintott.

– Ez így van rendjén. Előbb-utóbb elfelednek mindenkit.

– Fiadról azóta se tudtál meg semmit?

– Idegen honban fekszik, isten nyugosztalja – vetett keresztet az öreg.

– Az az ostoba háború… – sóhajtott a nő. – Ilonka is ebbe roppant bele.

– Ami történt, megtörtént – fújt ki egy újabb füstkarikát. – Ebbe nekünk igazán nincs beleszólásunk. A fiú menni akart, hát ment. – Kicsorduló könnyét hagyta végig folyni az arcán.

Megint hallgattak. Túl sok fájdalmas emlék ült közéjük ahhoz, hogy továbbra is beszélgessenek, mintha mi sem történt volna. Az öregember fiára gondolt, ki egy tömegsírban fekszik valahol, és feleségére, kinek ma gyertyát gyújtott. Az asszonynak a férje jutott eszébe, aki egy baleset áldozata lett, valamint unokái, dédunokái, kik elfeledték már.

Maris nehézkesen felállt.

– Isten áldjon, Józsi. Majd még találkozunk.

– Ég veled, Maris – bökte meg búcsúzásképp a kalapját, ahogy mindig is tette. Mintha nem örökre szólna a búcsú.

Az asszony lassan elindult, majd még egyszer visszanézett.

– Közeleg a tél…

Az idős úr még maradt egy kicsit, majd nagy nehezen felkelt, és lassan elindult visszafelé. Úgy érezte, mintha éveket öregedett volna egyetlen este alatt a temérdek emlék hatására. Felnézett a hunyorgó csillagokra, majd botjára támaszkodva ballagott tovább.

– Közeleg a tél… – suttogta, és csak most kezdte érteni igazán, hogy mit is jelent ez.
Olyan komótosan, kissé lomhán lépkedett, mintha maga lenne a megtestesült idő…

A legény, ki az egésznek szem- és fültanúja volt, még hosszasan ácsorgott a sírok mellett. Figyelte a kis gyertyaláng lobogását, lassú halódását. Leült ő is a kis padra, és onnan szemlélte a világot.

– Milyen törékenyek is az emberek, és milyen ostobák. Én nem feledek el senkit. Lerombolhatják a sírokat, elfelejthetik az embereket, de én sohasem fogom.

A kis láng egy utolsót lobbant, majd kihunyt. A legény felállt, és elindult oda, ahol már várták.

A völgyben egy apró kis tábortűz égett, és mellette egy vénséges vénember ült, sűrű, ködből font ruhája úgy keringett, tekeredett körülötte, mint megannyi kígyó. Ősz hajában falevelek hintáztak, tölgyfabotján szőlő, szilva, körte faragványok ékeskedtek, és a bot kampós végén apró csengő csilingelt. Vállán átvetve egy tarisznyát cipelt, oldalán kulacs lógott, benne édes borral, lábai előtt pedig ott feküdt a Szél, mint valami hűséges kutya.

– Késtél – mordult rá az érkező fiúra.

– Bocsásson meg, apám, de a temetőben voltam.

Az öreg elgondolkodva végigsimított méteres szakállán, majd megenyhülve bólintott.

– Rendben van. Jól tetted. Neked, fiam, ismerned kell az elmúlást, elvégre tiéd a legnehezebb munka. Fivéreid már mind teljesítették a rájuk kiszabott feladatokat, most rajtad a sor.

– Igen, apám – hajolt meg.

– Indulj hát, November, és készítsd fel a világot a közelgő Télre – szólt fennhangon, majd odanyújtotta a legénynek a botot.

A fiú átvette, mire megszólalt a kampó végén lévő csengettyű. Hangja végigszállt a vidéken, Szél a hátára vette, dobálta ide-oda, s aki csak meghallotta, megborzongott. A madarak összébb húzták magukat, a rókák igyekeztek vissza a vackukba, a fák összesúgtak, és az embereket is kirázta a hideg, bár nem tudták, hogy mitől. November pedig elindult, hogy bejárja a környéket, néma léptei nyomán megkeményedett a talaj és dér lepte be a fűszálakat. Előtte loholt a Szél, megrázta itt is, ott is az ágakat, hogy az utolsó levelek is lehulljanak, ő pedig álomba ringathassa a fákat, melyből sosem lehet tudni, lesz-e valaha is ébredés.

Az öregember még nézte egy darabig, majd felsóhajtott.

– Közeleg a Tél. Nekem már nincs több dolgom. – Amint ezt kimondta, köddé változott az idős Ősz, és szétterült a tájon, hogy eggyé váljon a természet örök körforgásával.

írta:Uadzset